Fék húzta nyom az aszfalt csíkon,
Nem maradsz több, immár.
Mint Dózsa György a Kínzáson,
Akkor se lennél jobb ember, ha szívnál.
Pára, mint a rengeteg para, berosszul,
Mert neked nem elég a hűség.
Verses költeményt kapsz, eposzul
Hűvösség, mást nem mutat a derűs ég.
Élvezem, hogy szenvedsz, élet.
Jó sose voltál, te markáns.
Húsomba rágta magát a méreg.
Mert ő a bajban, mindig társ.
Eszem is a vénámba, a szívhez,
Lábnyomod, elzárja artériát.
Kit sosem hasonlítok a mindhez,
Megnyerted, a legszebb szériát.
Szürke vagy, te csúnya téli világ.
Zöldülhetnél már, s felejtenénk.
Minden másodpercem, egy virág,
Rózsaszál, S benne te, csak egy levél.
Tüske, szúr, mint te, tarka darázs.
Szúrja a szemem, minden tetted
Éget, vörösen ízzó parázs,
Lelkemet, a félénk tested.
Szirom, vagy egy egész szál,
Hazug szerelemért, nem jár.
Hogy nem bízhatok, nagyon fáj
Rajtad kívül, nem érdekel más.
Míg nem mondod ki az endet,
Madárcsicsergő tavasz a válasz.
Mit, s miért tettem benned?
A lépésre, felőlem várhatsz.
Szárnyán visz a boldog,
Ki nem mi vagyunk, pajtás
Borpárlat hagy ruhámon foltot.
Részegség, s bennem a tartás.